„Be fura alak alak,
bár eldönteni nem tudom,
nevetséges, vagy inkább szánalmas vagy?!”
Egyik sem. Emberek vagyunk, érzésekkel, vággyal arra, hogy megmutassuk magunk, a gondolatainkba, érzéseinkbe betekintést adjunk, mert társas lények vagyunk. Szeretetre, megértésre, elfogadásra vágyunk.
Nagyon kedves, szerethető történet volt. Én is az utcán leltem egy cicára, akit aztán befogadtam és azóta is velünk él. Most már 16 éves. Lány cica, de én megműtettem, így nagyon nyugodt, békés, lakásban élő, szerethető kis családtag lett belőle.
Önként nem érdemes rabszolgának lenni. Van, akinek a házasság jelenti az örömöt, a biztonságot, magát az életet, mert az ember társas lény. Aki egyedül marad az ettől nagyon sokszor szenved, értelmetlennek és kilátástalannak tartja az életét.
Igazad van, sokféle mondás van az egyik ilyen, hogy „se vele, se nélküle”, „jobb a rosszal, mint a rossz nélkül”, stb.
Igen, elérte a célját, mert már a kórházról is édesapám jutott eszembe. Otthon halt meg, édesanyám ápolta, de többször került be kivizsgálás céljából és én, aki éreztem, hogy nem lesz visszaút, mást nem tudtam tenni, mint, hogy bárhol volt, mindenütt meglátogattam.
Drámai soraid után fordulatos, és nagyszerű volt a befejezés. Mikor meghalunk – szerencsére – már nem látjuk magunk, ha csak nem felülről idegenként, aki már nem mi vagyunk és semmi közünk sincs az élettelen testhez, mert a lélek szabad, kortalan és köszönöni szépen a test nélkül is jól van.
Szinte egy szuszra olvastam el a novelládat, annak ellenére, hogy nem volt eseménydús, mégis volt benne valami, ami tovább vitte a szemet a következő, majd az azt követő sorokra is. Igen, talán a férfiak – apa, fia – így vannak egymással, ellentétben a leány gyermekkel, aki folyton tud mesélni. Mikor az édesapám kivizsgáláson volt, naponta mentem hozzá és én is néztem, hogy ott áll-e a ablaknál. Mások is várták a látogatókat, de nem mindenkihez és különösen nem naponta érkeztek azok, nyilván megvolt az oka, hogy miért – dolgoztak, messzi laktak, nem volt olyan bensőséges a kapcsolatuk, stb – lényegtelen is, soha nem az érdekelt, hogy más mit miért csinál, vagy nem csinál, hanem az, hogy én megtegyem azt, amit megtehetek. Éreztem, hogy édesapám el fogjuk veszíteni és mindennél fontosabb volt számomra – munka és három gyerek mellett is – hogy naponta lássam és amikor már nincs szükség a vizsgálatra haza is hozzam. Mindig jó kedvet vittem – miközben nagyon is szorongtam a rossz érzéseim miatt – meséltem a gyerekekről, anyuról, aki most vigyáz rájuk, a munkámról, az időjárásról, mindenről. Természetesen azzal kezdtem, hogy őt kérdeztem hogyléte felől, de ő valóban nem sok újat tudott mondani, hiszen a kórház nem jelentett nagy élményt számára, de annál nagyobb örömmel hallgatta a lánya csacsogását. Az ablakból mindig integetett és bár soha nem mulasztotta el mondani, hogy nem kell kislányom naponta bejönnöd, tudta, hogy ezt nem fogom betartani. Én pedig azt, hogy más örömöt nem tudok neki adni, mint magam. Mindig szépnek, okosnak, jónak tartott. Büszke volt rám. Elégedetten nyugtázta, mikor férfi betegtársai megjegyezték, hogy milyen csinos, szép, kedves lánya van. Neki öltöztem fel szépen, miatta mosolyogtam, minden gondom a kórházon kívül hagytam, amíg nála voltam. Halála után hosszú évekig gyászoltam, valójában sohasem engedtem el.
Ez a mű mindezt az érzést előhozta. Szólt hozzám, szinte nekem íródott.
„Be fura alak alak,
bár eldönteni nem tudom,
nevetséges, vagy inkább szánalmas vagy?!”
Egyik sem. Emberek vagyunk, érzésekkel, vággyal arra, hogy megmutassuk magunk, a gondolatainkba, érzéseinkbe betekintést adjunk, mert társas lények vagyunk. Szeretetre, megértésre, elfogadásra vágyunk.
Szeretettel: Rita
Kedves Zoé!
Nagyon kedves, szerethető történet volt. Én is az utcán leltem egy cicára, akit aztán befogadtam és azóta is velünk él. Most már 16 éves. Lány cica, de én megműtettem, így nagyon nyugodt, békés, lakásban élő, szerethető kis családtag lett belőle.
Szeretettel: Rita
Kedves Éva!
Köszönöm, hogy nálam jártál és emlékeket ébreszthettem benned.
Szeretettel: Rita
Kedves Tonió!
Önként nem érdemes rabszolgának lenni. Van, akinek a házasság jelenti az örömöt, a biztonságot, magát az életet, mert az ember társas lény. Aki egyedül marad az ettől nagyon sokszor szenved, értelmetlennek és kilátástalannak tartja az életét.
Igazad van, sokféle mondás van az egyik ilyen, hogy „se vele, se nélküle”, „jobb a rosszal, mint a rossz nélkül”, stb.
Szeretettel: Rita
Kedves Tonió!
Igen, elérte a célját, mert már a kórházról is édesapám jutott eszembe. Otthon halt meg, édesanyám ápolta, de többször került be kivizsgálás céljából és én, aki éreztem, hogy nem lesz visszaút, mást nem tudtam tenni, mint, hogy bárhol volt, mindenütt meglátogattam.
Szeretettel: Rita
Drámai soraid után fordulatos, és nagyszerű volt a befejezés. Mikor meghalunk – szerencsére – már nem látjuk magunk, ha csak nem felülről idegenként, aki már nem mi vagyunk és semmi közünk sincs az élettelen testhez, mert a lélek szabad, kortalan és köszönöni szépen a test nélkül is jól van.
Szeretettel: Rita
Kedves Tonió!
Ne feledd, hogy a házasság nem kötelező, hanem önként választott „tantárgy”.
Addig jó, míg van társad. Sokan cserélnének veled.
Szeretettel: Rita
Kedves Tonió!
Szinte egy szuszra olvastam el a novelládat, annak ellenére, hogy nem volt eseménydús, mégis volt benne valami, ami tovább vitte a szemet a következő, majd az azt követő sorokra is. Igen, talán a férfiak – apa, fia – így vannak egymással, ellentétben a leány gyermekkel, aki folyton tud mesélni. Mikor az édesapám kivizsgáláson volt, naponta mentem hozzá és én is néztem, hogy ott áll-e a ablaknál. Mások is várták a látogatókat, de nem mindenkihez és különösen nem naponta érkeztek azok, nyilván megvolt az oka, hogy miért – dolgoztak, messzi laktak, nem volt olyan bensőséges a kapcsolatuk, stb – lényegtelen is, soha nem az érdekelt, hogy más mit miért csinál, vagy nem csinál, hanem az, hogy én megtegyem azt, amit megtehetek. Éreztem, hogy édesapám el fogjuk veszíteni és mindennél fontosabb volt számomra – munka és három gyerek mellett is – hogy naponta lássam és amikor már nincs szükség a vizsgálatra haza is hozzam. Mindig jó kedvet vittem – miközben nagyon is szorongtam a rossz érzéseim miatt – meséltem a gyerekekről, anyuról, aki most vigyáz rájuk, a munkámról, az időjárásról, mindenről. Természetesen azzal kezdtem, hogy őt kérdeztem hogyléte felől, de ő valóban nem sok újat tudott mondani, hiszen a kórház nem jelentett nagy élményt számára, de annál nagyobb örömmel hallgatta a lánya csacsogását. Az ablakból mindig integetett és bár soha nem mulasztotta el mondani, hogy nem kell kislányom naponta bejönnöd, tudta, hogy ezt nem fogom betartani. Én pedig azt, hogy más örömöt nem tudok neki adni, mint magam. Mindig szépnek, okosnak, jónak tartott. Büszke volt rám. Elégedetten nyugtázta, mikor férfi betegtársai megjegyezték, hogy milyen csinos, szép, kedves lánya van. Neki öltöztem fel szépen, miatta mosolyogtam, minden gondom a kórházon kívül hagytam, amíg nála voltam. Halála után hosszú évekig gyászoltam, valójában sohasem engedtem el.
Ez a mű mindezt az érzést előhozta. Szólt hozzám, szinte nekem íródott.
Szeretettel: Rita
„Te légy
Az Istenem
Örökösen bírám”
Ő az igazi bíró, aki nem ítélni akar, hanem menteni.
Szeretettel: Rita
Megrendítő sorok, bizony tudni kell megállni, visszafordulni, mert különben ott marad az élet a vakító fehér fényben.
Szeretettel: Rita