Egyik ősszel hazafelé egy estén,
sétáltunk ketten az öreg fák mentén.
Kis unokámmal csendecskén ballagva,
madarak vidám trilláját hallgatva.
Hirtelen felkiált a drága szentem.
Ijedten kérdezem: Ej, minden rendben?
Felelete boldog és csacsogó volt,
S szava a bánatos cinegéről szólt.
Mama tudod, amikor tündér voltam,
madárköltözködést is okítottam.
A kicsik nagyon ügyetlenek voltak,
de rám hallgatva mindent megtanultak.
Mert akkor, tündér létem idejében,
versenyt rendeztünk ott mi minden évben.
Amelyik madár a versenyt megnyerte,
az szállhatott el csak nagyon messzire.
Tudod, összetartó család a picinyke.
Ha nagy a veszély riaszt a kék cinke.
A kis cinegék, ha hívták anyjukat,
pergő trilla hagyta el apró torkukat.
Éhes csőrüket mindig tátogatták.
Apa és anya egymást váltogatták.
A sok apró fióka, míg ki nem kelt,
cinke mama sokszor nem is ebédelt.
Nagy fenyőfák odvában növögettek,
mindenféle hernyót, s pókot megettek.
Persze nagy hidegben ettek magokat,
keresték a parkot és a padokat.
Ember lakta helyet, madáretetőt,
összegyűjtögetett minden ehetőt.
Tanultak szorgosan, s bátrakká váltak.
S világot látni ők is igen vágytak.
Megtanulták hát a le- és fölszállást,
és párjuknak a madárfészekrakást,
aztán az égen magasba szárnyalást
és legvégül a két sorban vonulást.
Hogyan keressék meg az élelmüket,
és hogyan győzzék le a félelmüket.
Ezeket mindannyian megtanulták,
majd a versenyeken mind bemutatták.
Tudod mért szomorúak a cinegék,
kik számára oly vágyott a messzeség?
Mert a versenyt, ők sohasem nyerték meg,
Így maradt éke télen a környéknek.
S hirtelen odareppen még egy madár,
s drága unokám szája csak tovább jár.
Látod mama, köszönt nekem a fecske,
Segítségem köszönte a cseppecske.
Váratlan még két madár oda reppen,
s elégedetten kiált a kis szentem.
Nézd mama, megismernek, és otthagyott.
Majd örömében kacagott egy nagyot.
Hála Istennek, van már más helyettem,
így hát idén is költözhet a cseppem.
Gondolataiba mélyen elmerül,
s tovább sétálunk az öreg fák körül.
Author: Fazekasné Szabján Erika
Fazekasné Szabján Erika az Irodalmi Rádió szerzője Kisgyermekként azt mondták rám, hogy nagy a fantáziám, ennek ellenére nem kedveltem az irodalmat. Ma is leginkább reál beállítottságú embernek tartanak. A mesék birodalmában szerettem élni, de az élet nem ezt várta el tőlem. Igazság érzetem miatti lázadásaim sem tanáraimnak és későbbi munkahelyi vezetőimnek nem nyerte el a tetszését. Középiskolás koromban kaptam rá az olvasásra (persze sosem a kötelezőket olvastam) és akkori barátnőmmel hosszú történeteket írtunk az eljövendő életünkről. Első versemet 2011. 01. 24-én írtam. Barátaim tanácsára leültem és vártam az ihletet (Dalnokot), mely hamarosan meg is látogatott és a mai napig velem van. Írok, ha jó a kedvem, ha szomorú vagy mérges vagyok. Ha felbukkan egy kósza gondolat, egy ötlet egy érzés, egy zene, vagy egy kép, leülök és írok. Mindegy hol, mikor, hány sor, mennyi idő alatt jön létre, de előbb utóbb a vers összeáll és szeretettel veszem körül, mint engem a családom. Legodaadóbb menedzserem az édesanyám, aki folyamatosan olvastatja barátnőivel verseimet, de szigorúan csak olvashatják. Tudom, hogy velem elfogult, de mégis adok a véleményére. Sokat szoktam unokáimmal rímeket faragni. Számomra a család mindig az első és mottónk: „A családra mindig számíthatsz”. Vannak dolgok, melyek végig kísérik életem minden napját. Ilyen...
