Valós szereplőkkel, egy kisfiú születésnapjára kért és íródott mesélő ajándék
Bendegúz
Egyszer egy angyal úgy döntött, hogy leszáll a Földre kicsi gyermekként.
Azt tervezte, hogy talál majd valami jó meleg fészket, ahol élvezheti az emberek társaságát, a világból összegyűjtött sok-sok fényt és örömöt. Tiszta gondolatait mind magával hozza, hogy megismertesse az öreg Föld lakóit új csodáival. Arra gondolt, hogy egészen csepp emberpalántaként újra megszületik és csak akkor szólal meg az emberek nyelvén, amikor már tényleg nagyon várják. Arra gondolt, hogy átad majd nekik valami nagyszerűt, valami igazán értékeset: az elfogadást, a békét, az összetartozás varázsát. Úgy érezte, eljött az idő, hogy megérkezzen!
A város közepén, nagy, régi bérház harmadik emeletén lakott a fiatal házaspár. Az utca túloldalán már az új betontömbök emelkedtek, sok ablakkal, nagy zsivajjal, szürkére festve a füsttől. Alattuk az utcán piros troli járt. Élénk színe hívogatta a kíváncsi tekinteteket. Vera is nézte, ahogy, mint ügyes légtornász, két kapaszkodóján a troli tovakanyargott a kis utcák felé, majd elnyelte a kőrengeteg. Vera még messzebb tekintett. Vágyódva figyelte a kerület koszorújának tűnő zöld lombkoronákat, a fák tetejét, az üde színfoltokat, melyek körbefogták a távoli parkot. Lassan összehúzta a függönyt. Csendben a férje felé fordult.
Bence épp műfordított. Szüksége volt a pénzre és már gyűjteni kezdték az apró ruhákat, pelenkákat, a csörgő játékokat Verával. Mindketten bölcsészek voltak, mindketten angol szakon végeztek és mindketten ugyanazt várták. Egy angyali babát. Bence állandóan ette a finomfőzeléket, a friss gyümölcsöket, hasa mégis feszes maradt. Ledolgozta az edzéseken. Verának viszont egyre nagyobb lett a pocakja, ami nem zavarta abban, hogy így is capoeirázzon.
– „Terhesen”? – kérdezte tőle az egyik sporttársa, mire ő azt felelte:
– Ez nem teher! Én csupán egy boldog pocakos vagyok!
– Mutasd ezt az angyal-tanyát! – mosolygott rá otthon Bence és megsimogatta Vera hasát. Ilyenkor a bent növekvő kisangyal nagyokat kacagott, mert csiklandozta szárnyait az óvatos érintés. Az edzéseken Vera a csemetét féltve gyakran a hátán feküdt és úgy végezte a lazító, nyújtó gyakorlatokat. Az utóbbi időkben viszont valamilyen furcsa erő, mintha azt akarta volna, hogy a hasára fordulva hengergőzzön, mint egy szép, gömbölyű körte, ha elgurítják. Vigyázott a születendő kicsire, ezért egyre ritkábban engedte meg magának ezt a játékot. Az egyik nap, amikor épp angolul tanított, meglepte néhány erősebb mozdulat a pocakjában. Elmesélte Bencének, hogy mit érzett. Onnantól kezdve Bence még jobban vigyázott rá. Úgy őrizte, mint egy kedves Körtemamát. Estefelé, amikor mindketten otthon voltak már, együtt tervezgették a gyerekszobát. A színeit, illatát, játékait, bútorzatát.
– Hát itt leszek majd! – mosolygott közben a kisangyal a pocakban és figyelte a hangokat, rezdüléseket, majd békésen kinyújtóztatva kéz-szárnyait, Vera hasából kis párnát formázott a feje alá és halkan, horkolva elaludt. A horkolást még valamelyik filmből leste el, amit Bencéék az egyik este a tévében néztek. Teltek a hónapok, és egyszer csak:
– Nagy levegőt vegyél, lassan fújd ki, ahogy a doktor úr mondta! – aggódott Bence, miközben a szülőszobába érkeztek. A nővérek sürögtek-forogtak körülöttük és hamarosan megkezdődött a születés. Először drukkoló, segítő szavak hallatszottak, majd a szoba figyelmes zajait megváltoztatta egy teljesen új hang, a gyereksírás. Bendegúz megszületett!
De jó! Tehát ilyen érzés embernek lenni! – gondolta a kisangyal és úgy próbált sírni, ahogyan a többi csecsemőtől hallotta. Magában azon nevetett, hogy mennyire csodálkoznának a felnőttek, ha most megszólalna és kérne egy pohár vizet. Rákacsintott a szomszéd ágyon visítozó csemetére, aki elmosolyodott, majd a felnőttek kívánsága szerint hirtelen ő is éktelen kiabálásba kezdett. Végülis mindkettőjük torka fájt már a sok erőlködéstől.
– Bendegúúúz!- hallotta a kisangyal.
– Ez én volnék? – nézett körül csodálkozva és meglátta a kedves hangok igazi arcát. Csaknem kimondta, hogy szia anyu, szia apu, végül meggondolta magát és pityeregve – ahogy illik – figyelte Veron és Bence arcvonásait.
– Milyen szépek vagytok! Örülök Nektek! – sugározta barátságosan.
– Milyen szép vagy! Örülünk Neked! – mondták Bencéék boldogan.
Hazamegyünk Bendegúz és megmutatjuk a szobád! – szólt Bence újra. Tetszeni fog Neked, majd meglátod.
Hazaértek. A lift fürge csimpánzként felkúszott velük a harmadikra és már az ajtónyitásnál felhangzott a barátságos vakkantás.
– Nézd csak Bendegúz! Ő a kutyánk Manó, aki majd az ágyadnál alszik és vigyáz rád. Gyere, kapaszkodj! Most Körtemama ölébe teszlek. Ő megetet, hogy nagyra nőj! – folytatta Bence, mire a kisangyal bekortyintott egy nagy adagot az édeskés anyatejből.
– Mekkora választék! – gondolta magában. És milyen finom! Ez két adag? A másikban lehet, hogy kakaó van? – elmélkedett Bendegúz és közben lassan visszahúzta angyalszárnyait. Mától igazi kisgyerek leszek, sokat játszok és lebegek ebben a Bendegúz szerelésben… – tervezgette, majd az újdonságoktól elfáradva, kipirult arccal elaludt.
Gyorsan repültek a napok. Bendegúz játszott és sokat nevetett. Örült az új életnek és a szüleinek. Bencéék úgy döntöttek, hogy meglepik egy plüss Dínóval, hogy vele legyen Manó kutya távollétében. A kicsi rögtön megfogta az új játékát, az arcára tette és addig-addig szuszogott alatta, míg elálmosodott. Bence az ölébe vette, hogy elmondjon neki egy kis verset:
Ha lépek a Föld is megremeg,
Hátamon tüskés fegyverek.
Indul a harc, a küzdelem:
-Dínó vagyok! Állj ki velem!
Amikor itt tartott, Bendegúz élénken bólogatott. Bencének, a család fejének eszébe jutott a pad, amely réges-régen mindannyiuk kedvence volt. Hintók gördültek előtte, ifjú párok pihentek rajta és itt aludtak el éjjelente a fáradt vándorok is. Még a nagyapja említette azt a sokszáz éves fát, amelyik minden tavasszal újra kihajtott és az eső utáni napfényes májusokon néha kivirágzott. Az a hír járta, hogy miután a törzse félig kiszáradt, fájából néhány szép bútort, köztük azt a sokat látott padot és egy szekrényt is készített a helyi ácsmester. A szekrény rejtekében néhány eldugott papírtekercset talált Bence, amik a pad emlékeiről szóltak. Elővette az egyiket és fennhangon olvasni kezdte a pad történetét a régi kastélyról, a zöld, virágos parkról, ahol a csúszda álmodik, a mászóka gyalogol és a csendesen várakozó pad mindenkit meghallgat, aki az ölében megpihenve átadja magát varázslatának. Kisfia, Bendegúz kíváncsian Bence felé fordult, és figyelte a pad szavait, melyek így szóltak:
Két fiatal nő beszélgetett a karjaimban.
– Emlékszel? –kérdezte Ildikó a régi barátnőjét, Ágit, miközben táskáját a támlámra tette és hátradőlt.
– A fiam, Peti alig múlt egy éves, amikor az ünnepi tortaevés után meglepett minket. Odajött hozzánk, amikor nagy dolga volt és ettől kezdve lassacskán szobatiszta lett!
Örültünk neki! Meg is dicsértük! Peti már sok mindent megértett, de akkor még keveset beszélt. Szókincse anyára, apára, mamára és papára szorítkozott, amikor megjelent az új kifejezés, a kó! Kedvenc itala, a kakaó rövidítése teljesen lekötötte érzelemvilágát és a figyelmét. Örömmel ismételgette, kó! Kó!
A fontos dolgok mind kó-val kezdődtek, vagy végződtek. Ízlelgette ezt az új szót és így lett a kakaóból, a kó, majd néha az én nevemből formált egy szótöredéket, az Ildi- Kó-t és – ahogy egyre komolyabb, érdeklődő gyermekké vált, – a fontos, wc csészéhez kötött dolgokat, a csomagból-hamar-kibújó-műveleteket már kó-kó-nak nevezte. Amint kimondta, hogy:
– Anya! Kó-kó! – én rögtön levettem róla a kis csomagot és leültettem a bilijére, hogy érezze, nagyfiú már és önállóan dönthet. Megkedvelte az ó betűket. A kérek helyett ott-ot mondott és ha adtam neki valamit, arra is azt mondta, kó. A köszönöm még túl hosszú volt. Hát ezzel a szókészlettel ment el nyaralni a mamához és a papához vidékre.
A papa mesélte, hogy ebéd után Petike épp kockákkal játszott a fűben, amikor hirtelen felállt, a mamához futott a konyhába, néhányszor meghúzta a szoknyáját és azt mondogatta neki, hogy mama kó-kó! A nagymama sietve azt válaszolta, hogy:
– Rögtön adok inni kisfiam!
– De mamaaa! Kó-kó! – tipródott a kis Peti és a fenekét fogta.
– Ne légy ennyire türelmetlen, rögtön adom! – mondta a nagyi.
– Mama, kó-kó! –sürgette Peti, mire a nagymama elkezdett tejet melegíteni.
Petike egy kicsit nézte a sürgölődő mamát, majd megadóan legyintett:
– Ááááá mama! – mondta dagadó bugyorral a fenekén és fejét csóválva otthagyta a konyhát.
A két barátnő jót mosolygott az emlékeken. Felálltak és lassan elsétáltak a város felé.
A pad története aznapra véget ért és Bence szelíd, mesélő hangjára elaludt a kicsi.
Teltek-múltak a hónapok. Bendegúz, amikor épp mellőzte az anyatejet, a baracklével kacérkodott. Mennyei italnak érezte és gyakran fogyasztotta. Az egyik reggel sétálni indultak a parkba.
A gyerekzsivaj hallatán Bendegúz óvatosan felemelkedett a babakocsiból és amikor a szülei másfelé figyeltek, átkukucskált a szomszéd gyermekkocsik egyikébe. Egy idősebb fiút látott, aki kivillanó fogakkal vidáman nevetgélt. Rögtön elhatározta, hogy neki is olyan lesz a szájában. Sőt, ha lehet, legalább két sorban. Ismét angyallá változott és játékból sok sziporkázó fogat teremtett. Akkor rágta szét az első cumis üvegét. Pár órával a séta után a szomszédból Klári óvó néni átjött látogatóba. Amint belépett, Bendegúz szép fogait kivillantva kedvesen rámosolygott.
Klári néni ekkor ájult el először. A kicsi rájött, hogy ő okozhatta a galibát és néhány barátságos szóval felébresztette a szegény szomszédot. Klári néni ekkor ájult el másodszor. Ezt látva Bendegúz úgy döntött, hogy beszélgetés helyett még vár remek csodáival és ő is olyan gézengúzként fog viselkedni, mint a többi jóravaló csemete. Inkább gügyög, figyeli ezt az érdekes világot, melyből – úgy gondolta, – már olyan sok mindent megérteni vélt. Egy kis varázslatot azért angyalbúcsúztatóul még megengedett magának. A játszótéren megfigyelte, hogy az olyan kicsiknek, mint ő, általában kettő foguk van és azok is alul, egymás mellett. Több sem kellett Gézengúznak. Egyet gondolt, és csak kettő fogat növesztett pont alul és középen, ahogyan ez a kicsiknél már lenni szokott. Mire felértek a lakásba, mamája már Bencéért kiáltott:
– Nézd Bence, nézd! Bendegúznak kibújt két foga! Látod, milyen aranyos?
A kicsi természetesen hatalmasat mosolygott örömében, hogy észrevették. Igazán kedves kis gézengúz volt. Amit elért a kezeivel, azt rögtön kíváncsian megragadta, megrágcsálta és beszélt hozzá. Különben kiabálni is szeretett, amikor hallatni tudta saját, szép gyermekhangját. Ha már elunta, hogy a tárgyak némán tűrik a harapásokat és elfáradt a totyogásban, – hengergőzni kezdett. Hasáról a hátára fordult, azután megint a hasára. Így közlekedett a lakásban. Tulajdonképpen ez volt az egyik kedvenc játéka.
Már a pocakban is mindig ezt akarta Verától az edzésen. Ott szerette meg a capoeira-zenét, a brazil csörgődob ritmusát, amire egyfolytában pörgött-forgott.
Vera-körtemama nevetve kérdezte:
– A szőnyegen hengergőzöl?
– Dehogy gőzöl! – mosolygott belül Bendegúz és vidáman forgott tovább.
Lassan leszállt az este.
-Ideje fürdeni! Gyere Bendi! – hívta Vera-körtemama a csemetét.
A kicsi odagurult a mamájához, ő pedig megnyitotta a vízcsapot és máris csobogott a jó meleg fürdővíz.
– Száz liter víz! Hundertwasser! – kacarászott magában tovább a kis Törpördög és visszaemlékezett kedvenc festője képeire, amiket nagy-nagy kíváncsisággal, szinte műértő gonddal gyakran szemlélgetett a szobában. Néhány játék csobbant a kádban és Bendegúz boldogan ficánkolt a melegben.
Húsz perc múlva puha törölközőbe bugyolálva megkapta kedvenc ásványvizes palackját és amíg azzal játszott, Bencéék felöltöztették. Azután, – mint a nagyok, – Bendegúz is választhatott, hogy a tejet melyik formás tartójából kéri. Egy jó cuppogás után még kapott egy kistányér gyümölcsös pempőt. Természetesen kanállal! Ez már igazán komoly, szinte felnőtt feladat volt, de kiállta a próbát. Egyedül is megfogta már az evőeszközt és betolta a szájába. Kicsit ráharapott és a pép szépen szétterült a szája szélén. Végül Vera felkapta a vállára (mondanom sem kell, hogy fordítva nehezebb lett volna) és megbüfiztette. Kicsit megsimogatta, megpaskolta a hátát és Bendi máris egy jó nagyot böffentett.
– Röff! – mondta elégedetten a csemete, ahogy kijött a felesleges levegő.
– Mit röfögsz, te gyerek! – nevetett Vera. Mintha a papádat hallanám két korsó sör után. Ülj a nyakába, ahogy szoktál jó, és én addig megágyazok neked. Pár pillanat telt el és a kicsi már Bence göndör fürtjeibe kapaszkodva élvezte a magaslati levegőt.
– Még egy kicsit vágtázunk a lámpa körül – mondta Bence – és lepihenhetsz az ágyadba.
Az alvóhely elkészült. Bendegúzt belefektették és Vera ma is, mint szinte mindig, egy altatót énekelt neki, de a kicsi még akart valamit. Bencére mutatott, aki nevetve mellé ült. Elforgatta a zárat, kihúzta a fiókot és a tekercsekből felolvasta a mesélő pad következő történetét:
A téli szünet idején történt. Az egyik reggel iskolás csoport érkezett a parkba.
A gyerekek színes sapkákban, hangos jókedvvel, energiával telve kergetőztek a fák között. Messziről jöhettek a város túlsó részéről, talán busszal, mert mindegyik hátizsákot cipelt és mindegyik hátizsákból előkerült egy kis hazai csomagolású szendvics vagy egy termosz meleg tea. Miután belakmároztak, a kísérő tanár néni újra szabadjára engedte őket. A csapat egyik része tovább játszott. Ketten-hárman a szomszédos pad támláját célozták meg kis kavicsdarabokkal és minden sikeres találatnál örömtáncot lejtettek. Néhányan pedig leültek hozzám és beszélgetni kezdtek.
Ahogy a szaladgáló gyerekek elfáradtak, egyesével visszaszállingóztak, majd körbeállták a rajtam ülőket és mint az a csendes pihenőknél szokás, nagyokat hallgatva figyelték az egyik tanár néni történetét:
-Mi vidéken élünk – mondta, – és nemrég meglátogattak távoli rokonaink Pestről. Apuka, anyuka, egy nagylány; Panna és a kis Peti. Fényes, városi autóval jöttek. Az egyik este hallottam, ahogy nagyapám Petivel beszélget még elalvás előtt a vendégszobában. Egyszer csak a pesti fiú megkérdezte:
– Sanyi bácsi! Mit jelent az, hogy vizezik a tejet?
– Majd holnap reggel korán felkeltelek, kijöhetsz velem, és megnézzük, mit is jelent az itt nálunk. Jó?
– Jó! Már nagyon kíváncsi vagyok! – mondta Peti és pár perc múlva már elnyomta a buzgóság.
Mikor a nap felkelt, a nagypapa ahogy ígérte, felébresztette a kisfiút és azt mondta:
– Gyere, és nézd meg magad, amire olyan kíváncsi vagy! – és ezzel előállt a szekérrel, előtte pedig egy öreg, széles hátú lóval, Pettyessel. A szekér, mint egy jóllakott teve, púposan himbálódzott az illatos széna súlya alatt. Kikocsiztak a falu széléig, egészen az állatok karámjáig.
– Segítesz? – kérdezte nagyapa Petit, aki még nem tudta, hogy mire, de igent bólintott.
– Akkor itt van a gereblye, fogd! Én ledobálom a szénát a kocsiról, te meg gyűjtsd össze a kihullottakat egy kupacba!
– Hogyan kell? Én még sohasem gereblyéztem!
– Csak állj egy kissé oldalt és húzd magad felé ezt a nagy fésűt. Ez a szénavilla. Mintha az ujjaid lennének a karmai és beletúrnál a hajadba, úgy csináld! Érzéssel. A port, a gyökereket ne rángasd bele!
Amíg Sanyi bácsi a bálákat dobálta, Peti szorgalmasan dolgozott. Mire a Nap átnézett az istálló felett, már végeztek is a munkával. Együtt behordták és szétosztották a szénát az állatok között. A fejőnők már régen hazamentek így csak ők ketten maradtak a tehenekkel.
– Sanyi bácsi, most már megmutatja, hogyan vizezik a tejet?
– Gyere fiam és lásd magad! – mondta nagyapa mosolyogva és kiengedte a jószágokat, mire az egész csorda az itató vályúnál tülekedett. Nagyapa az öreg a gémeskúthoz lépett. Felemelte a koloncot és az ostor, rajta a kötéllel és a vödörrel, a kútba fúrta szomjas fejét, majd felhúzta még párszor és néhány teli vödör vizet a vályúba öntött. A tehenek szépen körbeállták az itatót és hosszú percekig ittak.
– Na látod? – kérdezte Sanyi bácsi somolyogva.
– Látom! Nevette el magát Petike. Hát így vizezik a tejet vidéken! – mondta és jókedvűen nézte a békés állatokat.
Ezzel a történettel Bence álomba mesélte a kis Törpöt. Azután elzárta a tekercseket és mindketten megsimogatták Bendegúzt, majd körbevették puha játékokkal és csendben átmentek a nagyszobába. Bendi pedig mosolyogva álmodta tündérszép álmait.
Eljött az idő, hogy Bendegúz már újabb szavakat próbált mondani. Játékos hetek következtek és közeledett az év végi ünnep. A reggeli Nap, mikor betekintett a függöny résein, már ébren találta Körtemamát és Bencét.
– Elmegyek edzésre! – mondta Bence. És amikor hazajövök, befejezem majd a mai napi fordítást.
– Te Karate Kid! – kedveskedett Körtemama. Jobbat akarsz a zöld övednél? Akkor csak küzdjél keményen! Én hétvégére megszervezem a családi ünneplést. Elhívom a barátainkat is. Tudod, Bendegúz pont december 24-én lesz kétéves.
Így is történt. Eljött az Ünnep és egymás után érkeztek a rokonok, a barátok. Először Kati néni toppant be a nagymamával. Ők mindig elsők voltak, ha valahol valami jó történt, vagy ha segíteni kellett.
– Sziasztok gyerekek! – köszöntek mosolyogva.
– Itt van a húgom? – kérdezte Kati néni.
– Neked csak emlegetni kellett engem – nevetett Kriszta, aki épp akkor érkezett és lihegve bevonszolta csomagjait. Körülötte a „fekete gengszterek” kutyafogata száguldozott kopogó körmökkel a parkettán. Manó – a házi kedvenc, természetesen farok csóválva rögtön hozzájuk csatlakozott egy közös rohanásra, majd behívta őket Bendegúzhoz, a gyerekszobába. A kicsi boldogan nevetgélt és sorban megsimogatta látogatóit. Gézengúz először a házigazda Manót húzta fülön, majd Gordont, a szettert üdvözölte, végül Tacsival pacsizott. Imádta a kutyákat.
A szomszédból az ájuldozós Klári néni kis tortával a kezében érkezett. Bendegúznak hozta, aki az ajándékot rögtön megosztotta volna a gengszterekkel, de Bence még időben a magasabbik asztalra tette az édességet. Manó nagy bölcsen csak a szája szélét nyalta meg. Tudta már, hogy az édes falatból majd a nap végén jut neki, ha jut egyáltalán. Mert az emberpalánta ünnepe a legfontosabb. Veron átöltöztette Bendegúzt tiszta, napfényillatú, szép ruhájába és a szőnyegre fektette a plüss Dínóval együtt. Több sem kellett a kicsinek! Szájában Dínó egyik lábát tartva rögtön hengergőzni kezdett és szép lassan begurult a nagyszobába. Lett ám csodálkozás és öröm!
– Bendegúz! – kiáltotta Kati néni széles mosollyal. Hát felébredtél? De nagy vagy már! Nézd, mit hoztam neked! – és a táskájából elővett egy zenélő krokodilt. Altatónak gondoltam és még rágcsálni is jó! – mondta az érdeklődő Verának.
– Hogy örül! – vidult fel a nagymama és Krisztával együtt leültek mellé a szőnyegre, játszani.
Bimm-bamm! – énekelt a csengő és ajándékokkal a kezükben, örömmel a szívükben megjöttek a többiek is. Két fiatal rokon érkezett meg Kaposvárról: Csilla és Balázs.
Ismét bimm-bamm! – és megjelent Laci nagypapa is, karjában Borka unokájával. Míg Bence és Vera süteményekkel kínálták őket, mindenki Bendegúzt nézte, ahogy az új játékát ízlelgeti.
– Meséljetek, hogy vagytok, mi van veletek? – érdeklődött Kriszta. Laci nagypapa pedig azt mondta:
– Én inkább arra várok, hogy Bendegúz mikor szól hozzám először? És mosolygott.
Mert az első szavai biztosan ezek lesznek: „borsodi póló”! – mondta! Erre mindenki felnevetett. Köztudott volt, hogy a nagypapa szereti és gyakran mutogatja Bendinek az emlegetett borsodis üveget. Amíg a beszélgetés folyt, beljebb, a szoba mélyén, a Kaposvárról jött Csilla és Balázs egy közös fotelben ültek le. Egymás kezét fogták és valami furcsa örömmel és vágyakozással nézték a kicsi játszadozását. Kérdezni sem kellett őket, mindenki sejtette, mire gondolnak. Csak egy emberke tudta bizonyosan: Bendegúz. Ügyesen odahengergőzött hozzájuk és figyelmes, angyali szemekkel nézte őket.
– Milyen aranyosak így együtt! – gondolta, azután a többiekre nézett. A család és a barátok között, mintha boldog fényeket látott volna és ahogy a szobában rejtőző süteményillat a fahéjas, mézes teáéval együtt lebegett, égi zenét varázsolt közéjük az emlékezet.
Otthon volt. Szeretetben ringatva érezte magát. Majd a kád vizében is, mert Bence és Vera felkapták és a fürdőszobába vonultak vele. Fürdés és átöltözés után kijövet Vera megkérdezte az egybegyűlteket:
– Megnézitek, milyen szépen eszik Bendegúz a kis kanalával?
Erre valamennyien kíváncsiak voltak és körbevették a kicsit, aki büszkén kihúzta magát, majd mielőtt megfogta volna a kanalat, körül pillantva jól megnézte magának Laci nagypapa kisunokáját, a csinos Borkát.
– Ki tudja, mit hoz még a jövő! – gondolta huncut mosollyal, majd a szájába tömött néhány csirkehús darabot a pempős borsófőzelékkel. Szándékosan úgy ette, hogy pár falat a körötte szájtátva figyelő kutyák közé hulljon. Közülük Manó volt a legügyesebb és egészen jól belakmározott Bendegúz ételéből. A családtagok és a barátok átadták ajándékaikat és végezetül behozták Klári néni tortáját a másik szobából, két szál égő gyertyával a tetején. Fújd el Bendegúz! – drukkoltak a kicsinek, aki egészen közel hajolt, majd egy szuszra eloltotta őket. A többi sütemény is lassan elfogyott az illatos teagőz kíséretében.
– Mintha léggömb volnék, úgy puffadok. És hogy morog a hasam! – gondolta Bendi és egy nagyot bugyborékolt a pelenkába. Manó kutya szintén eldurrantott egy petárdát, amit Tacsi és Gordon vigyorogva követett. Szinte versenyt pukkantottak a sok étel után. Bendegúznak ez nagyon tetszett és hangosan kacagott.
Elérkezett a pihenés ideje. Bendit befektették alvóhelyére, kedvenc szundi-társai közé.
Köréje gyűltek a szülei, a rokonok és a barátok. Laci nagypapa egészen megfiatalodott és ő is kíváncsian hallgatta az esti mesét, amit most Körtemama mondott el mindenkinek. Nyikordult a kulcs, csusszant a fiók és a tekercsek közül előkerült a mesélő pad újabb története, amely így szólt:
Tavasz volt már, barátkozó március.
Egyre többen ültek le hozzám beszélgetni. Akadtak olyan napok, amikor álltak rajtam, amikor átugráltak felettem és volt, amikor ágy voltam. Békét adó, szótlan hallgató.
Azután eljött egy szokatlan hajnal és megállt előttem egy nagy autó. Óriási hengert vettek le róla hosszú, zöld drótkígyóval a derekán, majd néhány fadarabot és pár doboz festéket is hoztak kővé dermedt, hófehér lábaim elé.
– Most mi lesz? – kérdeztem magamban. Amíg ezen tanakodtam, előkerült még két ecset, egy vödör, majd az emberek kinyitották a dobozokat. Mennyei gyanta és festékillat lengett körbe és amikor elkezdték vakargatni a hátam, régi emlékek keltek életre bennem.
Elibém toppant elfeledett ifjúságom, mikor sudár, reményteljes fa gyanánt az erdő sűrűjében nyújtózkodtam a gyógyító fény felé. Vártam, hogy a társak, a tölgyek, fenyők, hársak majd megvédenek az élet veszélyeitől.
Napfényben kivirultunk, szélviharban összebújtunk és az idősebb fák atyáskodva cirógattak minket ágkezeikkel.
Az emlék most visszatért rostjaim közé, ahogyan vakargattak, olajjal ápolgattak. Szinte éreztem a régi levélkezek simítását és végül még egy nagy vödör piros festékkel is feltöltötték öreg ráncaim. Életem legjobb arcpakolását kaptam!
Az esti mese véget ért.
Bendegúz mosolygott. Tiszta tekintettel figyelte a többieket és boldog volt. És álmos. Újra körbepillantott, egy picit elgondolkodott még, majd ahogy az álomtündér lassan szétszórta álomporát, kezeiben Dínóval és a zenélő krokodillal békésen elaludt.
Egyszer azután eljött a nap, amikor Bence és felesége, Vera végre szabadok lettek a hét végére. Jó melegen bebugyolálták Bendegúzt, betették a babakocsiba és kisétáltak a távoli parkba, ahol a pad lakott. A kisfiú ebből megérzett valamit, mert felült és kíváncsian kutatta, vajon hol lehet az, amiről a szülei olyan gyakran beszélnek. Amerre nézett, gyerekek labdáztak, hinta lengett, színes ruhákban csúszdáztak a kicsik, de Bendegúz mást keresett. Ahogy elhagyták a hársakkal óvott utat, megpillantotta a mesélő padot!
Rögtön kalimpálni kezdett, mutogatott, nyújtózkodott, kiabált és amikor a szülei kivették a babakocsiból, már nevetett örömében. Rögtön a padhoz totyogott. Amint ráültették, azon mód megfordult és átölelte a háttámlát. Azt a régi, ráncos, pirosló háttámlát. Még a cumisüveg sem kellett neki, úgy örült! Vera-mama is megérezte ezt a varázslatos vonzódást és ezután gyakrabban vitte ki Bendegúzt a parkba.
Ahogy szaladt az idő, újabb gyertyafújások következtek és hihetetlen, de Bendegúz már óvodába járt! Szeretett rajzolni, festeni és kedvelte a mondókákat is, amin jókat nevetett. Saját szavakat alkotott és szinte mindent megértett. A szomszéd Klári néni volt az egyik óvó néni, aki tudta, mennyire örül Bendegúz az új meséknek és hogy milyen ügyesen rajzol.
Aznap a polipról beszélt a kicsiknek és mindenki polipot is festett. Akadt, aki négy lábút alkotott, mint egy szék, volt, aki kétfejűt rajzolt és Bendegúz egy igen érdekes, töltőtoll-formájú tintakéket alkotott, amire Klári néninek eszébe jutott egy kis vers. El is mondta a gyerekeknek a csendespihenő alatt:
Tintahal
Bár szülei tiltották,
annak dacára
a tintahal belelépett
egy tintapacába.
S hogy ez így megesett,
egész’ beleszerelmesedett
a töltőtollba,
kinek csöpögött
az orra.
Ezután születtek
a kis polipgyerekek,
-festőien szépek,-
Óceán-szín utánozók
és tintakékek.
Hosszú-hosszú évek teltek el azóta. A mesélő pad még mindig várta látogatóit.
Történt egyszer, hogy egy fiatal pár érkezett a hársfák felől. A férfi magas, mosolygós, szép ifjú ember volt. A lány táncos léptű, vidám és boldog. Mindketten egy babakocsit toltak. Az öreg pad ekkor felfigyelt. Ismerősnek tűnt az egyik látogató. Libabőrös lett a háttámlája! Ez nem lehet igaz! Bendegúz már apuka lett? A pad nagyon megörült a régen látott fiúnak. Hellyel kínálta őket és ülőkéjét védőn köréjük fonta. Amikor Bendegúz felemelte a kicsit, feleségével, Borkával együtt kényelmesen elhelyezkedett és gyereküknek, Sárának elmondott egy olyan történetet, amit itt hallott, még kiskorában.
Bendegúz egy percig elgondolkodott, majd mesélni kezdett a pad emlékeiből.
Sára nagyon figyelt. Tágra nyílt szemekkel nézte, hallgatta apját, ahogyan belekezdett:
Petike még olyan őszinte korban lévő kisfiú volt, aki mindig kimondta, amit gondolt. Egyszer a szüleivel és a nagymamával egy elegáns étteremben vacsoráztak, amikor a gyermek jó hangosan megjegyezte:
– Pisilnem kell! Anya, rettentően pisilnem kell!
A mama elpirult, félve nézett körül és valóban, jól gondolta. Az egész étterem őket nézte! Zavarában a kisfiúhoz hajolt és a fülébe súgta:
– Kérlek, beszélj szépen mások előtt, jó? Ne mondd hangosan ezt a szót!
– Akkor mit mondjak, ha pisilni kell? Hirtelen csend lett. Az anyuka gondolkodott.
– Danolni kell kisfiam, danolni! Azt mondd! – szólt közbe bölcsen az idős nagymama.
Néhány hét múlva véget ért az iskola és a kis Peti a nyári szünetre ismét vidékre készült a nagyszülőkhöz, ahol Sanyi bácsi – a nagyapó, – már nagyon hiányolta.
– Lásson már világot az a gyerek! – mondták még otthon a szülei.
Peti pedig megérkezett az állomásra, ahol a nagyapó a szekéren várta már. Hellyel kínálta maga mellett és szólt Pöttyösnek, hogy indulhatnak. A derék ló tudta az utat hazáig, hát rábízták magukat. Ők pedig beszélgettek, meséltek egymásnak, mígnem a kis házig értek. Ott a nagymama térült-fordult és ínycsiklandó ízeket varázsolt elő, majd gondosan tálalt a faasztalra hármójuknak. Vacsoráltak egy igazit, majd jó vörösbort ittak utána, míg Petinek színben a borra hajazó málnaszörpöt töltöttek.
– Igyál bátran! – mondták. Ez a málna a kertünkben érett.
Több sem kellett Petinek, hiszen az úton nagyon megszomjazott, hát nagyokat kortyintgatott az édes italból. Pár perc múlva a fiú már igencsak a földet nézte.
– No nézd már! – szólt a nagymama. Elnyomta a buzgóság ezt a gyereket. Nosza, ágyba vele! Nagyapó felkapta Petit, felvitte a vendégszobába a dunnás ágyba megpihenni. Amint letette a fiút, ő bizony felébredt és kérte Sanyi bácsit, maradjon ott vele, mert fél egyedül aludni. Pár óra múlva, úgy hajnal felé az öreg arra ébredt, hogy szól neki a gyerek:
– Danolhatnékom van, nagyapa!
– Ilyenkor nem szokás danolni! – nyugtatta az öreg. Késő van!
Kis idő múlva:
– Papa! Nekem nagyon danolhatnékom van!
A nagyapó, hogy kedvezzen a gyereknek, azt mondta:
– Na jó, de nagyon halkan, ide a fülembe!
Így szólt a pad utolsó története. Az emlék elcsendesült. Lassan leszállt az este. Bendegúz ahogy felidézte az emlékeket, mosolygó feleségére és a lányára pillantott. Felkelt és indulni készült.
A kis Sára láthatóan örült az érdekes mesének és elszenderedett a friss levegőn a pad lábainál. Bendegúz meleg takaróval körbeburkolta. A kislány mellé tette kedvenc állatkáit, a Dínót és a krokodilt. Amikor a babakocsit el kezdte tolni, egy furcsa érzés ölelte át. Mintha lágy fa-kezek érintenék. Mintha köszönnének neki. Visszafordult. Nézte, nagy szemekkel nézte az öreg padot. Lassan közelebb lépett és óvatosan megsimogatta a háttámláját. Várt még egy percet, majd a feleségét, Borit átkarolva elindultak hazafelé. A város zajai is lepihentek. Egy távoli villamos még nyikordult egyet. A házak becsukták ablakszemeiket és a sok kémény abbahagyta a dohányzást. Elaludt a park is.
Csak az öreg, mesélő pad volt ébren és még látta Bendegúzékat egy darabig, ahogy a babakocsit tolva halkan beszélgetnek, majd ahogy fordult az út, szavaikat már elfedte a virágzó hársfa lombozata.
Bujdosó Miklós Gábor
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok, mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, éttermi vezető, hivatásomként evezős edző. Igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. Önálló mesekönyvem 2007-ben jelent meg. 2024 Könyvünnepére megszületett a Lírában kapható új novellás kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/szokes-a-felhok-fole
