Hullócsillag
A Hullócsillag elmúló villanása. Magányosan ballag Ő, keserű a pillantása, Lenéz ránk a magasból, tekintete nehéz, felfoghatatlan az a nagy teher, ami az Ő
Machó Bese Géza
2026.08.23.
Nincs hozzászólás
A Hullócsillag elmúló villanása. Magányosan ballag Ő, keserű a pillantása, Lenéz ránk a magasból, tekintete nehéz, felfoghatatlan az a nagy teher, ami az Ő
Benne látod-e a viruló rózsában, az érlelő búzában, a kenyérben és a forrásban, az ég tiszta kékjében, a virágok tarka színében, napkeltében és napnyugtában? Hallod-e
Ne vidd el a nyarat! Hát már megint elindultál! Pedig tavaly szentül ígérted, hogy legközelebb már maradnál. De a villanyoszlopon észrevettelek. Ott álltál te is
1. Fejezet: Az érzelmek visszhangja A LunaVerse félhomály-erdeiben a csendnek súlya volt. Nem ürességet jelentett, hanem feszült várakozást, mintha a világ minden levele és ködpásztája
Az elveszett párbeszéde -Miért félsz attól hogy lásd ezt a világot, A gyönyörűséget amit Isten az űrből kivágott? -Mert letörte szárnyaimat a Nagyúr, s szívemben
Az idő végtelen bárjában A füstös félhomályban száll egy régi dallam. A múlt szépségeit idézi lágyan s halkan. Pipafüst köröz a halvány csillárok
A novella eredetileg a Néprajzi Múzeum Vágatlanul című pályázatára készült, ahol azt kérték, hogy a kiállítás képei közül válasszunk egyet és keltsük életre egy történettel.
Amikor lehajolok, hogy felhúzzam a bakancsomat, és elkezdem bekötni a cipőfűzőt, már arra gondolok, hogy most ismét egy időutazásra indulok. Oda távozom, ahol minden kezdődött.
Nem zászló a vállon, nem hangos szó, nem egy út, ami könnyen járható, hanem haza, amely ott kezdődik, ahol a lelkünk csöndje érződik. Ott van
A kövek alatt, a vízbe veszve, egy konzervdoboz hallgatott. Oldalán rozsda virágzott, mely testébe vörös sebet fakasztott. Eső kopogta az esti zsoltár szavait, a horpadt
Egy japán teaceremónia emlékére… gondos érintés zöld levél a csészében – egy belső béke * aranyló porban végtelen erő lakik – elmét fényesít *
Állok a limesen, itt, hol a Duna ködbe vész, lassú tükrében az ég gondjai növelik terhem. Fegyver a csípőmön, észre sem veszi már a kéz,
Lassan halkul bennem minden régi dallam, ami egykor benned otthonára talált, most csak visszhang járja át az üres falam, amit a szívem csöndje fáradtan fölvált.
A falon függ egy régi, néma kard, pengéjén halvány múltak fénye ég, nem csillog már, mint harcok hajnalán, de súlya őrzi minden esküjét. Markolatán megkopott
Reggel a tér még álmos, csend honol, a macskakőn lassan ébred a zaj, kávéillat száll a nyitott teraszon, és minden arcon egy ismerős mosoly. A
lehunyt szemekkel tapintsd ki a semmiben ‒ ahol minden van *** legyél a csended belső hangod kísérje ‒ végtelen utad *** az univerzum szűnni nem
Ha a világ zúzmarát fon hajára, s a szél az ablakon dörömböl, tisztulj meg, és ne kérdezd, merre nyílik innen út más határra, hol nem
Kimentem az erdőig. Zajt vittem magammal. Telefonfény derengett, élettelen árnyalattal. A fák nem szóltak hozzám, úgy ítélték, még avatatlan, mint akik mindent tudnak, csak álltak