sajnálom, ha félreérthető lettem volna: én a saját írásommal kapcsolatosan válaszoltam kommentedre, és nem kommentáltam „A lelkiismeret’ című írásodat. úgy látom, mind a ketten ugyanúgy érzünk az agresszióval szemben, bár ez a fogalom az én írásaimban nem szerepel.
mindamellett 19 éves koromban én is kerültem egy Laciéhoz kevésbé dúrva, de mégis hasonló helyzetbe (https://irodalmiradio.hu/2024/05/29/londonban/), és épp az volt a „vad pálmák” megírásának hátterében. már akkor is az elfogadás érzelemvilága állt hozzám közelebb…
kedves Rita, köszönöm az olvasást, s nopersze az „önleleplező” írásodat is.
igen, elég terjedelmes a megmaradt írásaim száma, s igazából a magam kedvére és kedve szerint válogatok – töltök fel ide belőlük.
mindamellett, olvasva a mostani fiatalabb korosztályok gondolatait, érzéseit, valóban úgy látom, hogy évszám ide, évszám oda, hasonló életkorban hasonló örömökön – bánatokon esünk át mindannyian. igaz, ezt csak mi, idősebbek tudhatjuk, hisz mi már alighanem kiélveztük – megszenvedtük azt, ami nekik még az ismeretlen jövőt jelenti…
és még valami: az erőszak, az agresszivitás és a versengés teljesen idegen tőlem, s most, utólag olvasva – olvasgatva régi önmagam, látom, ez mindig is így volt, beleértve úgy a pár-, mint a munka- és az egyéb kapcsolataimat. és hamár így alakult, „erre a kis időre” már nem is szeretnék változtatni ezen…
kedves Antal, hát igen, visszafele nézve az időben, bizony tanuk voltunk, tanuk vagyunk, tanuk lettünk. na, nem egészen úgy, mint az a bizonyos gátőr, de mégis felmerül egy kér(d)és:
legyen-e egy új, „rövidpróza” műfaj itt, az IR felületén, egy szubjektív „real storytelling” műfaj, ami nem a szerző fantáziájára, hanem a saját magunkban élő, valaha átélt történetek mások számára is fogyasztható, érthető és esetleg át is érezhető átadására épül – épít? (!) (…)
kedves Adrienn és Árpád, szerintem akár egy újabb tematikájú antológia is kikerekedhet ebből…
P.S.: nem gondoltam, hogy ez a fogalom nemigazán használt, a net is inkább az AI szájába adta a definícióját:
„AI-alapú áttekintés:
A „real storytelling” kifejezés jelentése valós történetmesélés. Ez azt jelenti, hogy a történetmesélés során valós, személyes élményeket, tapasztalatokat és történeteket használnak fel, hogy a közönséget érzelmileg kapcsolják a történethez. A „real storytelling” tehát a hagyományos történetmesélés mellett, ahol a történetek lehetnek valós vagy kitaláltak, inkább a valós, saját tapasztalatokra és élményekre épít. Ezáltal a történetek személyesebbek, hitelesebbek és érzelmileg erősebbek lehetnek a hallgatóság számára. ”
ja, és még valami. minden egyetem rendezett gólyabálokat, így a SOTE is. én, úgy emlékszem, csak egyszer, 1977. -ben voltam SOTE bálon, ami azon kívül, hogy egyúttal a Nagyvárad téri, akkor még újnak nevezett épület nyitó bulija volt, ismerkedéshez is vezetett.
nem találkoztunk azóta, de a főorvosasszony sorsának utánanéztem. ha nem is úgy, mint ahogy a nóta szövege mondja, de „sajnálom, hogy így esett”.
azt viszont nem, hogy a Vár Klubba is jártam, s azért nem, mert „onnan” nősültem. ki gondolta volna, hogy az az első tánc egy most épp negyvenötéves házassághoz vezetett…
kedves Antal, rossz hírem van. az írásod nagyon jól sikerült, de a szubjektivitás kevésbé (így, egy b-vel). merthogy a pesti 60 -as, 70 -es, 80 -as évek igen „zártkörűek” voltak, aki a hétvégéken „kimozdult” azaz bemozdult, mintha egy bédekkerből válogatott volna, ugyanezeket a helyeket, bulikat, zenekarokat kereste – látogatta – élvezte, s emlékszik rá vissza, csak úgy mint Te is. így aztán a sok szubjektív élmény összességében mégiscsak objektív élménnyé válik…
a Közgázzal kapcsolatban azért mégiscsak színezném egy kicsit a képet. történt ugyanis, hogy egyik szombat éjjel a 47 -es villamos megállójában álldogáltam, mikor egy kedves fiatalember lépett hozzám, eléggé hadonászva és eléggé érthetetlenül ordibálva udvariasan érdeklődött arról, hogy mi a f…szt akarok tőle. hiába próbáltam elmagyarázni, hogy hidd el, semmit, nemigen akarta ezt a magyarázatot elfogadni. már készülődött számomra az első ütés: kezek bokszolóállásban, egyik láb kicsit tántorogva hátra, másik kicsit bizonytalanul előre téve, térdek kicsit rogyadozva: tedd fel a kezedet, b…meg (vagy háromszor egymás után), de nem tettem fel.
ő volt az erősebb, nem kicsivel, ha megüt, túl sem élem. aztán, teljesen spontán elhangzott tőlem a hirtelen jött, mindent eldöntő válasz: b…meg te, Csirke, rég a síneken feküdnél, ha feltenném, de REF -es vagyok, nem tehetem…
egy perces értelmezési szünet következett, majd Csirke arca átváltozott, mondhatni kitisztult, botladozva a nyakamba borult, belémkapaszkodva átölelt, és mély együttérzéssel öllelgetve csak annyit mondott: B…meg, miért nem ezzel kezdted?
Innentől kezdve bármelyik szombat este találkoztunk, nagy vigyorral köszöntöttük egymást…
P.S.
– Csirke igazi nevét talán senki sem tudta. úgy hírlett, a Bakáts téri galeri egyik vezéralakja volt, de a szombat éjszakák egy részét a KÖZGÁZ -on, „úri környezetben” szerette tölteni. a rendezők előbb – utóbb inkább beengedték, mert ha ellenálltak volna, kő kövön nem maradt volna…
– REF: rendőri felügyelet, aki ezalatt hibázott, azonnal jött a felfüggesztett a ítélet..
kedves Antal és Rita,
jó volt mindkettőtök emlékeit olvasgatni. a mínusz tízes generáció tagjaként is ismerősek nekem is a felemlegetett helyek és szereplők.
mindamellett tennék pár kiegészítést:
– a Moszkva tér Városmajor felőli oldalának túloldalán, a Krisztina körúton egy egy emeletes ház emeletén is működött egy kis tánciskola, itt szombatonként általános iskolásként kaptunk kiképzést, 1966. körül.
akkor, keringőzést tanulva fogtam át először Trézsi derekát, s ennek következményei lettek: az erősen izgalmas esemény hatására csurom vizesre izzadtam, s mivel tél és igen hideg volt odakint, a hazaút során úgy megfáztam, hogy rendes tüdőgyulladás lett belőle. (de megérte…)
– valamikor 1971 -től páran gimnáziumi „KISZ” – klúbot alapítottunk, s bár az diszkózenével működött, a szombat esti bulik mindig teltházzal zajlottak,
– a Bem rakpari művelődési ház bulijaihoz megemlíteném a Mini együttest, s persze Török Ádámot és a „gőzhajót” (https://www.youtube.com/watch?v=s5musM_gtFU), ami nálunk „osztályhimnusznak” számított
– a Műszakis klubok néha kicsit „lányhiányosak” voltak, ezért gyakrabban jártunk a Közgáz Klubba, annál is inkább, mert jó kapcsolatban voltam annak egyik-másik vezetőjével. minden szombaton koncert az aulában és éjszakába nyúló diszkó az emeleti Klubban…
– és végül két alapfogalmat említenék még meg: az „Ifjúsági Park -ot, nomeg a május elsejei Tabán koncerteket…
kedves Antal, köszönet az alapos történelem-leírásért!
kedves Csenge,
ahol minden lépésnek helye van, ott mindig az első, a soron következő a legfontosabb. s így lesz a másodikból a következő első, és így tovább. egészen addig, míg ott a fény. félreértettem volna?
🙋 !
kedves Rita,
sajnálom, ha félreérthető lettem volna: én a saját írásommal kapcsolatosan válaszoltam kommentedre, és nem kommentáltam „A lelkiismeret’ című írásodat. úgy látom, mind a ketten ugyanúgy érzünk az agresszióval szemben, bár ez a fogalom az én írásaimban nem szerepel.
mindamellett 19 éves koromban én is kerültem egy Laciéhoz kevésbé dúrva, de mégis hasonló helyzetbe (https://irodalmiradio.hu/2024/05/29/londonban/), és épp az volt a „vad pálmák” megírásának hátterében. már akkor is az elfogadás érzelemvilága állt hozzám közelebb…
megértésedben bízva, üdvözlettel: Gábor
ne szólj szám,
nem fáj fejem,
ne láss szem,
ne hallj fülem!
mert hall a szó,
és ért a szem,
és lát a szó,
és hall a szem…
Gábor
kedves Rita, köszönöm az olvasást, s nopersze az „önleleplező” írásodat is.
igen, elég terjedelmes a megmaradt írásaim száma, s igazából a magam kedvére és kedve szerint válogatok – töltök fel ide belőlük.
mindamellett, olvasva a mostani fiatalabb korosztályok gondolatait, érzéseit, valóban úgy látom, hogy évszám ide, évszám oda, hasonló életkorban hasonló örömökön – bánatokon esünk át mindannyian. igaz, ezt csak mi, idősebbek tudhatjuk, hisz mi már alighanem kiélveztük – megszenvedtük azt, ami nekik még az ismeretlen jövőt jelenti…
és még valami: az erőszak, az agresszivitás és a versengés teljesen idegen tőlem, s most, utólag olvasva – olvasgatva régi önmagam, látom, ez mindig is így volt, beleértve úgy a pár-, mint a munka- és az egyéb kapcsolataimat. és hamár így alakult, „erre a kis időre” már nem is szeretnék változtatni ezen…
üdvözlettel: Gábor
kedves Antal, hát igen, visszafele nézve az időben, bizony tanuk voltunk, tanuk vagyunk, tanuk lettünk. na, nem egészen úgy, mint az a bizonyos gátőr, de mégis felmerül egy kér(d)és:
legyen-e egy új, „rövidpróza” műfaj itt, az IR felületén, egy szubjektív „real storytelling” műfaj, ami nem a szerző fantáziájára, hanem a saját magunkban élő, valaha átélt történetek mások számára is fogyasztható, érthető és esetleg át is érezhető átadására épül – épít? (!) (…)
kedves Adrienn és Árpád, szerintem akár egy újabb tematikájú antológia is kikerekedhet ebből…
P.S.: nem gondoltam, hogy ez a fogalom nemigazán használt, a net is inkább az AI szájába adta a definícióját:
„AI-alapú áttekintés:
A „real storytelling” kifejezés jelentése valós történetmesélés. Ez azt jelenti, hogy a történetmesélés során valós, személyes élményeket, tapasztalatokat és történeteket használnak fel, hogy a közönséget érzelmileg kapcsolják a történethez. A „real storytelling” tehát a hagyományos történetmesélés mellett, ahol a történetek lehetnek valós vagy kitaláltak, inkább a valós, saját tapasztalatokra és élményekre épít. Ezáltal a történetek személyesebbek, hitelesebbek és érzelmileg erősebbek lehetnek a hallgatóság számára. ”
kedves Alkotótársak, belevágjunk?
Gábor
🙋
ja, és még valami. minden egyetem rendezett gólyabálokat, így a SOTE is. én, úgy emlékszem, csak egyszer, 1977. -ben voltam SOTE bálon, ami azon kívül, hogy egyúttal a Nagyvárad téri, akkor még újnak nevezett épület nyitó bulija volt, ismerkedéshez is vezetett.
s hamár IR blog, arról a szombat esti lányról anno így emlékeztem meg:
https://irodalmiradio.hu/2024/07/20/en-krisz/
nem találkoztunk azóta, de a főorvosasszony sorsának utánanéztem. ha nem is úgy, mint ahogy a nóta szövege mondja, de „sajnálom, hogy így esett”.
azt viszont nem, hogy a Vár Klubba is jártam, s azért nem, mert „onnan” nősültem. ki gondolta volna, hogy az az első tánc egy most épp negyvenötéves házassághoz vezetett…
kedves Antal, rossz hírem van. az írásod nagyon jól sikerült, de a szubjektivitás kevésbé (így, egy b-vel). merthogy a pesti 60 -as, 70 -es, 80 -as évek igen „zártkörűek” voltak, aki a hétvégéken „kimozdult” azaz bemozdult, mintha egy bédekkerből válogatott volna, ugyanezeket a helyeket, bulikat, zenekarokat kereste – látogatta – élvezte, s emlékszik rá vissza, csak úgy mint Te is. így aztán a sok szubjektív élmény összességében mégiscsak objektív élménnyé válik…
a Közgázzal kapcsolatban azért mégiscsak színezném egy kicsit a képet. történt ugyanis, hogy egyik szombat éjjel a 47 -es villamos megállójában álldogáltam, mikor egy kedves fiatalember lépett hozzám, eléggé hadonászva és eléggé érthetetlenül ordibálva udvariasan érdeklődött arról, hogy mi a f…szt akarok tőle. hiába próbáltam elmagyarázni, hogy hidd el, semmit, nemigen akarta ezt a magyarázatot elfogadni. már készülődött számomra az első ütés: kezek bokszolóállásban, egyik láb kicsit tántorogva hátra, másik kicsit bizonytalanul előre téve, térdek kicsit rogyadozva: tedd fel a kezedet, b…meg (vagy háromszor egymás után), de nem tettem fel.
ő volt az erősebb, nem kicsivel, ha megüt, túl sem élem. aztán, teljesen spontán elhangzott tőlem a hirtelen jött, mindent eldöntő válasz: b…meg te, Csirke, rég a síneken feküdnél, ha feltenném, de REF -es vagyok, nem tehetem…
egy perces értelmezési szünet következett, majd Csirke arca átváltozott, mondhatni kitisztult, botladozva a nyakamba borult, belémkapaszkodva átölelt, és mély együttérzéssel öllelgetve csak annyit mondott: B…meg, miért nem ezzel kezdted?
Innentől kezdve bármelyik szombat este találkoztunk, nagy vigyorral köszöntöttük egymást…
P.S.
– Csirke igazi nevét talán senki sem tudta. úgy hírlett, a Bakáts téri galeri egyik vezéralakja volt, de a szombat éjszakák egy részét a KÖZGÁZ -on, „úri környezetben” szerette tölteni. a rendezők előbb – utóbb inkább beengedték, mert ha ellenálltak volna, kő kövön nem maradt volna…
– REF: rendőri felügyelet, aki ezalatt hibázott, azonnal jött a felfüggesztett a ítélet..
üdvözlettel:
Gábor
kedves Antal és Rita,
jó volt mindkettőtök emlékeit olvasgatni. a mínusz tízes generáció tagjaként is ismerősek nekem is a felemlegetett helyek és szereplők.
mindamellett tennék pár kiegészítést:
– a Moszkva tér Városmajor felőli oldalának túloldalán, a Krisztina körúton egy egy emeletes ház emeletén is működött egy kis tánciskola, itt szombatonként általános iskolásként kaptunk kiképzést, 1966. körül.
akkor, keringőzést tanulva fogtam át először Trézsi derekát, s ennek következményei lettek: az erősen izgalmas esemény hatására csurom vizesre izzadtam, s mivel tél és igen hideg volt odakint, a hazaút során úgy megfáztam, hogy rendes tüdőgyulladás lett belőle. (de megérte…)
– valamikor 1971 -től páran gimnáziumi „KISZ” – klúbot alapítottunk, s bár az diszkózenével működött, a szombat esti bulik mindig teltházzal zajlottak,
– a Bem rakpari művelődési ház bulijaihoz megemlíteném a Mini együttest, s persze Török Ádámot és a „gőzhajót” (https://www.youtube.com/watch?v=s5musM_gtFU), ami nálunk „osztályhimnusznak” számított
– a Műszakis klubok néha kicsit „lányhiányosak” voltak, ezért gyakrabban jártunk a Közgáz Klubba, annál is inkább, mert jó kapcsolatban voltam annak egyik-másik vezetőjével. minden szombaton koncert az aulában és éjszakába nyúló diszkó az emeleti Klubban…
– és végül két alapfogalmat említenék még meg: az „Ifjúsági Park -ot, nomeg a május elsejei Tabán koncerteket…
kedves Antal, köszönet az alapos történelem-leírásért!
Gábor
kedves Csenge,
ahol minden lépésnek helye van, ott mindig az első, a soron következő a legfontosabb. s így lesz a másodikból a következő első, és így tovább. egészen addig, míg ott a fény. félreértettem volna?
üdvözlettel: Gábor