bár annak idején nagyon nem így éltem meg, de utólag úgy tűnik, szerencsém volt, hogy házasság és gyerekvállalás előtt estem át a (szerintem mindenkinek kijáró – kijutó) alapcsalódáson. és éppen ezért (is) hozom nyilvánosságra viselt (elviselt) dolgaimat: szeretném megmutatni – bemutatni a most fiatalabbaknak, hogy az első, a nagy, a világraszóló csalódás után is van (lesz) élet, amely, szerencsés esetben, akár jó irányba is fordulhat. igaz, ahhoz dolgoznunk kell magunkon is…
hát, így, hogy még mindig motoszkál bennem ez az emlék, alighanem tényleg az lehetett. vannak (és voltak) ilyen percek – pillanatok mindannyiunk életében. az emlékek azonban jobb, ha függetlenek a megélt pillanatok utólagos értékelésétől: ami jó volt, az had maradjon jó és kellemes emlék, bárhogy alakult is aztán a „történet”. mindamellett, kedves Rita, én pedig ebbe a „beleszerettem ebbe a mondatba” mondatba szerettem bele…
köszönettel: Gábor
kedves Rita, köszönöm! persze, leginkább az utolsó mondatot.
tudom, talán furcsa, vagy legalábbis eléggé formabontó, hogy ötven évvel ezelőtti gondolataimat, érzéseimet osztom meg számomra ismeretlen másokkal ezen a felületen, mégis, úgy érzem, a mai húszévesek is, a mai hetvenesek is találhatnak bennük ezt -azt, ami számukra ismerős, vagy épp most aktuális lehet.
például az az akkori, mindent elsöprő nagy szerelem pár hónap elteltével igen csúf véget ért, s mégis, az a csalódás (a másik főszereplő mostani megszólalásával végül is egyetértve) alapozta meg a későbbi, tőle teljesen független, de immár negyvenöt éve tartó házasság örömeit, mindennapjait.
(a „történetről” szóló egyik írásom: https://irodalmiradio.hu/2024/06/10/tria-funera-harom-temetes/ )
a „Nagy Rendező” elég kevés szinopszissal ajándékozott meg minket: így vagy úgy, előbb, vagy utóbb, de szinte mindannyian ugyanazokat az alapszituációkat éljük át, éljük meg, hol ebben, hol abban a szerepkörben. a díszletek, a helyszínek, a szereplők, a sorsok és szerepek ugyan változnak, de az alaptörténetek mégis közel ugyanazok.
igen, fiatal gyerekként, ifjuként, kamaszként, teenager-ként, és még néha ma is, öregedő emberként is érezheti az ember, hogy neki valami csak neki szóló, csak rá szabott jó, vagy rossz szerep jutott, de szerintem csak az időbeli, sorrendbeli „együttállások” egyediek esetleg, a „választék” nemannyira.
így aztán kedves Rita, fenébe a lelombozódással: boldog névnapot kívánok!
az írói „magány” a gondolatok világa, mert a gondolat korlátok, szabályok, illendőségek nélkül, szabadon „száll, mint a képzelet”. a gondolat nem törődik, nem kell törődnie semmivel, senkivel, nem véglegesítődik, nem fogalmazódik meg. csak úgy, magától sejlik fel, úgy, mint az álom,
„mert szó az nincs, csak képzelet”.
amikor aztán a gondolat „szóban forog”, s írás alakban megszületik, mint a madár, „szárnyalni” kezd, s „ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg”…
az olvasói „magány” is a gondolatok világa: megfejteni azt, hogy a ránk talált szavak vajon üzennek-e, s ha igen, mit is üzennek nekünk. s ha ráhangolódunk, a rejtvény megfejtése közben derül ki, hány féle értelme, értelmezése is van, hány féle értelme, értelmezése is lehet a ránk talált szavaknak, gondolatoknak…
kedves Rita, sajnálom.
bár annak idején nagyon nem így éltem meg, de utólag úgy tűnik, szerencsém volt, hogy házasság és gyerekvállalás előtt estem át a (szerintem mindenkinek kijáró – kijutó) alapcsalódáson. és éppen ezért (is) hozom nyilvánosságra viselt (elviselt) dolgaimat: szeretném megmutatni – bemutatni a most fiatalabbaknak, hogy az első, a nagy, a világraszóló csalódás után is van (lesz) élet, amely, szerencsés esetben, akár jó irányba is fordulhat. igaz, ahhoz dolgoznunk kell magunkon is…
más szavakkal: https://irodalmiradio.hu/2024/05/06/az-vajon-hova-lett-hol-van/
https://irodalmiradio.hu/2024/06/10/a-harminckettok-tere-szokatlan-vallomas/
üdvözlettel: Gábor
hát, így, hogy még mindig motoszkál bennem ez az emlék, alighanem tényleg az lehetett. vannak (és voltak) ilyen percek – pillanatok mindannyiunk életében. az emlékek azonban jobb, ha függetlenek a megélt pillanatok utólagos értékelésétől: ami jó volt, az had maradjon jó és kellemes emlék, bárhogy alakult is aztán a „történet”. mindamellett, kedves Rita, én pedig ebbe a „beleszerettem ebbe a mondatba” mondatba szerettem bele…
köszönettel: Gábor
kedves Rita, köszönöm! persze, leginkább az utolsó mondatot.
tudom, talán furcsa, vagy legalábbis eléggé formabontó, hogy ötven évvel ezelőtti gondolataimat, érzéseimet osztom meg számomra ismeretlen másokkal ezen a felületen, mégis, úgy érzem, a mai húszévesek is, a mai hetvenesek is találhatnak bennük ezt -azt, ami számukra ismerős, vagy épp most aktuális lehet.
például az az akkori, mindent elsöprő nagy szerelem pár hónap elteltével igen csúf véget ért, s mégis, az a csalódás (a másik főszereplő mostani megszólalásával végül is egyetértve) alapozta meg a későbbi, tőle teljesen független, de immár negyvenöt éve tartó házasság örömeit, mindennapjait.
(a „történetről” szóló egyik írásom: https://irodalmiradio.hu/2024/06/10/tria-funera-harom-temetes/ )
a „Nagy Rendező” elég kevés szinopszissal ajándékozott meg minket: így vagy úgy, előbb, vagy utóbb, de szinte mindannyian ugyanazokat az alapszituációkat éljük át, éljük meg, hol ebben, hol abban a szerepkörben. a díszletek, a helyszínek, a szereplők, a sorsok és szerepek ugyan változnak, de az alaptörténetek mégis közel ugyanazok.
igen, fiatal gyerekként, ifjuként, kamaszként, teenager-ként, és még néha ma is, öregedő emberként is érezheti az ember, hogy neki valami csak neki szóló, csak rá szabott jó, vagy rossz szerep jutott, de szerintem csak az időbeli, sorrendbeli „együttállások” egyediek esetleg, a „választék” nemannyira.
így aztán kedves Rita, fenébe a lelombozódással: boldog névnapot kívánok!
Gábor
kedves Zoé, hát igen.
az írói „magány” a gondolatok világa, mert a gondolat korlátok, szabályok, illendőségek nélkül, szabadon „száll, mint a képzelet”. a gondolat nem törődik, nem kell törődnie semmivel, senkivel, nem véglegesítődik, nem fogalmazódik meg. csak úgy, magától sejlik fel, úgy, mint az álom,
„mert szó az nincs, csak képzelet”.
amikor aztán a gondolat „szóban forog”, s írás alakban megszületik, mint a madár, „szárnyalni” kezd, s „ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg”…
az olvasói „magány” is a gondolatok világa: megfejteni azt, hogy a ránk talált szavak vajon üzennek-e, s ha igen, mit is üzennek nekünk. s ha ráhangolódunk, a rejtvény megfejtése közben derül ki, hány féle értelme, értelmezése is van, hány féle értelme, értelmezése is lehet a ránk talált szavaknak, gondolatoknak…
Gábor
kedves Gyöngyi, köszönöm.
mindig vannak és mindig is maradnak megválaszolatlan kérdések, és az emlékekből folyvást újabbak és újabbak is születnek.
mégis, igen, így talán könnyebb velük tovább élni (lépni?).
„Hogyan mondjam el neked,
Amit nem lehet?
Mert szó az nincs,
Csak képzelet!”
üdvözlettel: Gábor
kedves Rita, örülök, hogy ezek a gondolataim is megértésre / egyetértésre találtak, köszönettel: Gábor
kedves Rita, köszönöm szépen! Gábor
kedves Zoé, köszönöm.
bővebben:
https://irodalmiradio.hu/2025/05/13/szavak-gondolatok/
üdvözlettel: Gábor
Facebookon érkezett:
„Szép vers, és szíven ütött a kitárulkozás is az utóiratban. Gratulálok kedves Gábor!💖
Irma”
kedves Irma, köszönöm!
alighanem vannak hasonló emlékeink…
Gábor
kedves Rita,
szerintem is így van.
s akár akarja, akár nem akarja,
fiatalon, vagy később,
előbb, vagy utóbb,
de szinte mindenki megtapasztalja ezt.
úgy, mint mi is.
ezért adtam közre ezt a „történetet”…
üdvözlettel:
Gábor