Olyan vagy nekem, mint madárnak a szél, Mellyel szívem végül a céljához ért. Felkaroltál és szerelembe vittél. Veled a Menyországig felrepülnék. Illatod, mint heves,
Mint méhecske, ha száll virágról virágra, Úgy szállj, szív, szabadon nemes gondolatra! Nektár az, mi téged egy új életre hív, Táplálja elmédet, szépre, jóra tanít.
Napfelkelte… forró érintése, Hullámok… lágy ölelése, Kávé illata… reggelben, Becéző szemed nézése. Csecsemőnek… édesanyja keble, Hajótöröttnek… remélt sziget, Üldözöttnek… a menekülése, Ha megfoghatom végre
Kialudt a gyertya. Nem is pislákol már. És nem tudom mi a rosszabb: Hogy itt voltál, vagy hogy elviharzottál? Már nem tudom, mi
Mint ki sivatagban rekedve őrülten vízért epedez, Mint haldokló, ki várja az utolsó kenetet, Mint reményvesztett …ki mégiscsak célra lelt, Úgy helyeztem kezedbe a
Amikor értékes kincse van az embernek Szinte retteg tőle, hogy jaj, elveszíti. Mióta Rád találtam, borzasztóan félek. Szerelmünk féltése szívem felemészti. Veled ébreszt fel
A borús gondolatok sűrű bozóterdején átcsörtetek. Lovam patája megkopott. Ha kell gyalog is átvágok Oda… hol remény csörgedez. Nem hagyom, hogy a kétségbeesés porba tiporjon
Úgy vágyom egy ölelésre, hogy érezzem Neked valóban fontos vagyok. Hogy itt vagy, ha kell, kiállsz mellettem. Megvéd majd jó erős karod. Úgy vágyom egy
Felhőkbe burkolt hegycsúcsok mögül Kúszik az égre a telihold. Hullámverésben gitárhúr pendül, Éjek lágy dala szerelmet ont. Arannyá tört fénytömb a homokdomb, Szirmok hullanak rám
Szívünk dallama (haiku csokor) Békét ne keress tünékeny élvezetben, csak a szívedben. Szeresd önmagad, hogy mást is tudj szeretni, s önzetlenül adj. Ha semmid sincsen,
Ma éjjel felgyújtom a lángot! Ma éjjel újra élek! Kifordítom sarkából a világot! Ifjú leszek, szabad lélek! Letépek magamról minden láncot! Nem hajtom igába
A szív tavaszt vár, de vörös-arany falevelet sodor a szél már. A szív tavaszt vár, de az ablakon a tél kopogtat, s csak fáj,
Szúette szekreter, vén bútordarab Csak állt a sarokban esztendők alatt. Roskadt falat támaszt, emléke a múltnak, Foszlott függönyön át ablak szeme pislant. Fiókja féltve őrzi
Ördög vagy vágy, Egyre megy. Az éjszaka leplében Ténfereg, Aztán összecsap A szív és az ész, Távoli emléket Újra megidéz. Fergeteg csatájuk Szabadon tekereg, Libben
Szív Dobban, Lét koppan, Életre kél A lélek szentély. *** *** *** Ha a szívem a tét, Azt nem adom! Ha
