Időtlenül
A zene időtlen, úgy, mint a szerelem S a zene végtelen rezdül az éteren. A zene áttörő a milljom űrön át, A dallamoknak az éteren
Vajna-Kánagy Rozi
2024.08.09.
3 hozzászólás
A zene időtlen, úgy, mint a szerelem S a zene végtelen rezdül az éteren. A zene áttörő a milljom űrön át, A dallamoknak az éteren
Életünk fáradt léptei Megrogynak A napok súlya alatt Amelyekből Éveket szőtt A vén idő Fiatal lábunk nyomai Elébe Futottak az időnek Versenyezve A lehetetlen Előnyért
Magányosan állt az erdő közepén Egy álmodozó, középkorú tölgyfa. Fátyolos tekintettel bámult felém, Arcára ezernyi fájdalom fagyva. Szomorúan dalolt szemében könnyel. Szívében tengernyi szeretet, jóság,
Valami megfoghatatlan dolog az idő. Nem kímél meg senkit, aki élő. Kullogunk utána. Ő mehet csak elől. Követjük. Nem bírjuk megfogni őt. Ránk nyomja
Életed belső lüktetés, rugója egyre gyorsulva forgatja kerekét, de meglepő, nálad az ék, mely ha a pillanatot megéled megállítja kis időre belső órád fogaskerekét.
Úszom az idő sodrával szemben Mégis elsodor az ár. Kapaszkodnék beléjük, kiket szerettem, De sehol sincsennek már. Körbenézek..és.idegen minden, S karom erőtlen. Fáj. Az idő
Ez még csak éjszakai részegség, Ez még csak képzelt védettség. Zsibbadás a magányos ünnepségen, Mert itt hagytál az üvöltő ürességben. Ez már stabilan rezgő léc
Milyen gyorsan múlik az idő! Egészen úgy érzem magam, mint a pályaudvaron veszteglő utas, ki lemaradt az utolsó vonatról: az élet szalad, én meg nem
Ami volt, elmúlt, Mégis visszatér. Az emlékek sora Idönként körbe-körbe ér. A szálak megmaradtak, Hiába az igyekezet. Mit el nem vágtunk, Fel-fellángol idebent.
Bánat cseppje hull, arcomra dermed ólomszínű ég, megnyílik az emléktár, benne pihen sok elmúlt nyár. Tovatűnt pillanatot őriz merengve hervadó levél, szél felkapja, röptében pörgeti,
Könnyre éhes magot vet bennünk az idő, és bár, kint még szalad a bolond február, mi már gyöngén féltjük, oltjuk, míg egyre nő a görbe
Idő Csak a pillanat számít, a perc, amely elámít, kezedet kezembe téve elvarázsol a boldog jövő fénye, rohanó percek sprintelnek, a múlt ködébe vesznek. Most
A degeszre tömött bőröndjét cipelő lány nehézkesen evickélt lefelé a vasútállomás feljárójának lépcsőfokain. A vonatról leszálló utasok – egy idősödő házaspár, egy kétgyerekes család és
Idő nincs, mondták a bölcsek. De akkor nem értem: Hova rohanunk? Ha nincs is, Hát én sem kérem! Bim-bam, egyre csak ketyeg, Tikk-takkot zakatol
Belvárosi séta November van! A kócos fák terhüket vesztve állnak, míg mi baktatunk egymás mellett lengve és többé nem együtt, mint két kopott nagykabát.
A hétfő még egy gondolat… A kedd bólint és elszalad. A szerda vígan integet, a csütörtök vágtázik veled. Pénteken vissza-visszanézel: idősebb lettél egy héttel.
Régen azt hittem, hogy olyan hosszú az élet. Bármit megtehetek, hogy mindenre ráérek. Fejemben megannyi tervvel és lelkesedéssel, Indultam neki a napoknak minden új reggel.
Hanyatló messzeség Elkopnak a felhők az ón-tengeren, és kopik végessé a vad végtelen; elkopnak a távolban zengő bércek, és kopnak a vicsorgó szikla-élek; elkopik a