Őrzöm, s tiszta szívvel ápolom a nyelvet,mely édesanyám szíve alatt bennem csengett.Mely jóra intett, erkölcsre tanított engem,s továbbadom majd, ha tollamból kifogy a tinta, s
Múzsám maradsz Más nem lehetsz Meg nem kaphatsz Mert mást szeretsz Feléd megyek Messziről kerüllek Sötét lehet A víz, mibe merülgetsz Tó tükrében
Csak csendben elmegyek, nem hallod léptemet.Bezárul az ajtó, s a sötétség majd eltemet. Nem fog már a félelem, lépteim lágyak.Elhalkulnak bennem, bánatok és vágyak.Kósza fény
Március földjén gyökeret vet a reményteli szabadság. Nem elég ma toll, se tinta, se papír – kardot ránt ma a világ. Szó voltam eddig –
Elképesztően jó ötlet volt beléd szeretni. Olyan zseniális, mint papucsban hegyet mászni, esernyővel viharba állni; egy hűtlen szívre örökbérletet váltani… Elképesztően jó ötlet volt
Rózsa nyílik a parton, folyót díszíti tükörképe, Nem az övé, a múlandó világ süvítő szele. Mely fújja ide-oda, gyökerét kitépni nem tudja, Mert nem e
Ha kórlapom lenne, szerepelne rajta, mit okozol, Láz gyúlt a szívemben, hol békés csend honolt. Nem kín ez, inkább fénylő lobogása, Mint hajnalban születő, gerlepár
Eltűnődve azon mennyi illatot rejt rét, mező, s Duna-part, Ezt idézi bennem máig az eső frissítő illata. A fák susogása mesélnek elmúlt tavaszokról, S minden
Faddi holtág ölelt ringató hajnalán, Gyermekként csodát leltem minden hullám zaján. A nád mesélt, a fény táncolt a víz felett, S bennem ébredt az út,
Hol a tavasz az élet reneszánszát örökül adja, Duna hajlékába nádas pihen télen nyáron rajta. Ismerem minden hullám, kedves mozgását, Itt leltem meg a létezés
Házad előtt elsétálva random arra gondolok, szeretnélek újra látni, csengetek, de elfutok. Bokor mögött sumákolva, gyermetegen meglesem, ahogy ajtódon kinézel persze feleslegesen. Kitalálod, ki csengetett?
nyíló rózsád szirma könnyű csókom súlya alatt megremeg, nyelvem nyomvonala serkent rajta sűrű harmatcseppeket, pőre vágyam csőre töltve lágyan ágyásodba engeded, halálos méreg vagy, ha
Néha elkapjuk, néha elhagyjuk, futunk utána, s őrülten, viccesen hajszoljuk; néha lemondunk róla bele-belefáradva; kicsúszik kezünk közül, mint a szappan, ha vizes; máskor magunkhoz szorítjuk:
Kedves Olvasóm! Hát ismét elérkeztünk ide. Egy újabb esztendő közeledik a végéhez. Ma, ahogyan a Napkorong szépen-lassan alábukik a horizonton, gondolkozzunk el azon, ami mögöttünk
Köd novemberi agytisztító buborékként ránt magával és csodálatra méltó őserővel hagyja maga után az emberi baromság habzó szixevönjét (satöbbi) itt a szürkén csillogó valódi
Múlik az idő, nem történik semmi, a monoton kattogó fogaskerekek jól képzett munkások, órabér fejében üzemeltetik a másodperceket és futószalagon szerelik össze a múlandó pillanat
Rossz volt. Sokkal rosszabb, mint amire számítottam. Valami összetört, szétszakadt, elillant… Sajnálom. Ez az érzés már nem a sajátom. Miután elmentél némán felállok. A szemem
Magába szürkül némán a büszke erdő Lombjai közt kábán zümmög a darázs Messzire nyújtózik egy lusta szürke felhő Az elhullott avar mint szunnyadó parázs
