A ránk váró magány
Hol vígan, hol meg oktalanul fájón nézem a hegyeket, az erdőt.
Lassan-lassan kezdem kiismerni magam: mindig oly kevés, amit fogok.
Lakatok lógnak, láncok a kerítésvas-rudakon.
Bent titkos javak, amiket kicserélnünk sohase sikerült.
Jövendőnk lelkifurdalása felidézi a ránk váró magányt,
de itt e földön őrzi egyre minden, hogy erre jártunk.