Hegyekre fel
Csendesen telnek a napok Az utcákon gyakorta barangolok Egyedül. Nem kell más. Csak a minőség számít, semmi több Amíg lelkemről lejön minden poros rög
Csorba Viktória
2023.09.14.
Nincs hozzászólás
Csendesen telnek a napok Az utcákon gyakorta barangolok Egyedül. Nem kell más. Csak a minőség számít, semmi több Amíg lelkemről lejön minden poros rög
Naplóbejegyzés Másnap egyedül maradok: a többiek elmennek egy kirándulásra. Én ide nem megyek, mert szeretnék kicsit elidőzni egymagam a tóparton, érezni akarom a táj
Ő AZ ÚR! Ő ott fent, látni, elérni megfogni nem lehet, csak hinni abban, hogy az utam majd hozzá vezet. Gyermekként hittem, mit nagyanyám tanított,
Létem ütött-kopott falán, Ha meggyengül a szeretet, Ki ad reményt, lángot, Ki ápolja szívemet? Ki rakja az égre azt a Sok milliárd csillagot? S ki
Hetyke ifjú lány, tűzvörös hajad Lángba borítja a férfiak szívét, Kacér kis vállad hófehér vitorla, Feszül, s kifogja az élet szelét. Fitos orrocskád felívelő árboc,
Éjféli sejtelem Szikrázón csillog bársonyos éjben, hófehér selymén időtlen imák, Uram!- engedd, hogy újra átéljem amint az éjféli csend muzsikál. Minden esztendő új reményt ígér,
Hóba rajzolom dermedőn, s hadd kapja fel a szeleburdi szél s vigye tova, el, kergetőn hegyszirtre, völgyekre csurranó patak görnyedő partjára hajnalt váró sóhajtó fák
Sötét a lélek bejárják szurokfekete, sikító denevérek s szürcsölik a buggyanó bánatot, cafrangokká tépve. Már semmit sem látunk szépnek csüngenek rajtunk a rozsdás fékek nyikorgón,
Áldott csillagok, Velem ragyogjatok! Minden egység fönn tartja a napot. Mert az egység nem részesül, Csak szeretetből. És az egység úgy örül, Mikor muzsika jön
Végtelenbe fut a párhuzamos sínpár, Lélekvonatunk vajon merre tart? Eszembe jut néha, állva keresztútnál Néhai vágy, mi a semmibe hajt. Vonatra ültem én, a kedvest
Magasba tornyosuló szikla csúcsán ülök. A lábam a végtelenbe lóg, a kezem a perem szélét markolja. Elfehérednek az ujjaim a szorításától. Körülöttem minden sötét. Hűvös
Egy hűséges barna szempár reám tekint, Egymásba fonódnak lelkeink. Bízhatok benned, hisz mellettem vagy, Soha nem mondom neked, hogy: hagyj! Simogatom selymes, fényes bundád,
Fehér folyosón, zöld ajtók sora Csoszogó csempék tükrében Sápadó arc alatti remélők. Ajtó nyílásakor felpattanó szemöldök, Csüggedő sóhaj, várni kell, verje meg az ördög. Félnek
Kicsavart fák közt, zengő harmaton átsejlik a vörös Hold, Feszengő lények kaparják szemöldök árnyukat a kormos égre. Vedres bimbó, cseng és olvad, kapaszkodik a végtelenben.
Az albérlet bújtató ölelésében gubbasztok, arcomat nyirkos tenyerembe temetem. A kínzó önvád, a bűntudat nem hagy nyugodni. A feszültség az apróra zsugorodott gyomromból kúszik fel
Szép Nap! Teremts nekem Szép holnapot! Remény! Segíts nekem! Gyógyíts engem! Segíts nekem Megoldani mindent Az életemben! Szent Fény! Kísérj engem! Lépéseimet vezesd A hitben!
Kopár ágak közt felcsillanó napfény, Jöttödre elillan szívünkből a tél. Langy szellő hoz nekünk új reményt, s hitet, Hogy lesz még itt áldás, béke, szeretet.
Karcos, hideg, borús éjben pislákoló láng vacog… Azt kémlelem, honnan néznek, figyelnek-e ránk vigyázó angyalok. Puha szárnyuk ráborul-e, őrző szemük ráfordul-e erre a nyűtt, folyton